Torontál

Karakterlap Faj: Ember Nem: Férfi/Hím Klán:

Név: Torontál
Nem: Férfi
Faj: Ember
Kor: 23
Kinézet: Nem mondom magamat egy magas embernek, 176 centiméter magas vagyok, fekete fekete hajam van és a rám jellemző lapos, húzott szemem van, bőröm színe hófehér, szemem írisze barna. Súlyom nagyjából 80 kilogramm, az arcom kissé borostás.
Viseletem tekintetében megőriztem a tradíciót, bőr és szőrmeruhákban járom a világot, alap viseletem közé tartozik a lovas csizmám, a lovas nadrágom, a szőrmesapkám és a hosszú ujjú, bélelt kaftánom.
Személyiség: Csendes, kicsit magának való, ám de barátságos embernek ismertek meg engem a barátaim és az ismerőseim. Atyámmal ellentétben, klánnak a vezetésére nem tartom magamat alkalmasnak, részben ezért is mondtam le arról, hogy a törzsemmel maradjak, a szüleimhez közel. Jobban kedvelem a teljes szabadságot, amikor a saját házad körüli teendőidet elvégezve valóban azt tehetsz amit te szeretnél és nem korlátoz ebben az atyád avagy a kagánnak a hatalma.

Sokan, a saját népem közül furcsának tartanak amiért velük ellentétben, akik jurtákban élnek, én már faházban lakom és letelepedtem az erdő mellett. Valamiért ezt páran úgy fogják fel, hogy ezzel elárulom a saját népemet és nemsokára már az ellenségeiket fogom szolgálni holmi kristályokért és örömlányokért cserébe. Ez azonban cseppet sem igaz: szabad szeretnék lenni, a saját életemet szeretném élni és világot szeretnék látni, látni akarom azt a világot, amiben az ember már több évezredek óta él.
Az ordasokkal vegyes érzelmeim vannak. Küzdöttem már ellenük, a legerősebb ellenségeimnek mondhatom őket, akikkel találkoztam. Azonban sosem felejtem azt a pillanatot, amikor elsőleg találkoztam velük, amikor a Hold törzs valamelyik tagjával "kezet fogtam". Nem tudom elítélni az összeset, mert híresztelésekből hallom, hogy közöttük is igen súlyos ellentétek húzódnak.

Élőtörténet: Pusztákon élő, sok ezer nomád családnak egyikének a gyermekeként születtem, valahol az erdőktől és a civilizált városoktól távoli Tulunbátor jurta táborban. Jóatyám, nevén nevezve őt Tugurán a Könd törzsnek a tagja volt, megbecsült tolmács, vadász és solymász volt a törzsnek a körében. Anyám, Csörte a jurta körüli munkát végezte, ami azt foglalta magában, hogy velem foglalkozott, mosott, főzött és szinte majdnem mindent ő csinált akkor, amikor apám nem volt otthon.
Sokszor volt olyan, hogy apám a portyázó csapatokkal tartott amikor a kagánunk kihirdette a portyázást egy területre. Nem volt ritka, hogy a nomád törzsek tagjai háborúból visszatérve másnap azonnal indultak is a másik területre fosztogatni vagy pedig védelmezni a másik törzset egy harmadiktól vagy a vérfarkasoktól. A vérfarkasokkal - csak úgy mint a kőházakban élő társainknak -, nekünk is meggyűlt már a bajunk, hiába hiszik a városi lakók, hogy mi egy teljesen másik világban élünk és hogy az ordasok még a létezésünkről sem tudnak.
Nem egy harc után volt égetésünk a jurtatábor mögött, ahol a halottainkat szoktuk elégetni, hogy méltóképpen búcsúzhassunk el tőlük. Mi nem temetünk, a kemény földben lehetetlen elásni akár egy darab edényt is, nemhogy egy egész embert, a lovát és az ingóságait is vele együtt.
A legádázabb csatáink a vérfarkasokkal és a nagyobb, jól felfegyverzett Loburgh-i ember csapatokkal volt. Elmesélések szerint az ordasokat nagyon könnyen ki lehetett játszani a hátrafelé nyilazós technikánkkal, azonban ha elkaptak valahogyan, akkor a nyeregből is kitéptek téged és onnantól már nem volt menekvés a karmaik elől. Közelharcban szinte lehetetlen legyőzni őket, hogy ha nem vagy elég gyors és ravasz, hogy a dühüket saját maguk ellen fordítsd. Sajnos, nem egyszer láttuk, hogy a kezdő harcosokat a figyelmetlenségük miatt a harcostársaik már nem hozták őket vissza élve, vagy egy darabban. Később az ordasokkal elleni harcokra már csak a tapasztaltabb harcosokat vittük, akik már nem egy csetepatét megjártak és ismerték a vérfarkasok agresszív harcmodorát. Persze, így sem kerülték el a veszteségeket, mindig volt az ordasok elleni harcokban legalább egy sérülés vagy egy eltávozott, ám a veszteségek ezek után jelentősen lecsökkentek.
Persze, nem csak a rosszabb fajtájukkal találkoztunk. Apám, amikor csak tehette és nem a harcokban volt, akkor rendszeresen elmentünk a nyugatibb szomszédainkhoz, hogy a vásárokon részt vegyünk. Ilyenkor a karavánokkal tartottunk, hogy valamennyire védve legyünk az ordasok és a rablók támadásaitól, meg ilyenkor emberekkel ismerkedhettünk és gyorsabban is érhettünk a fővárosba, ha a főutat használtuk.
A vásárokon sokszor atyám vezetett, nehogy a tömeg elsodorjon és magával vigyen. Az a tömeg amit ott láttam, elképesztő volt, no de amit atyám mutatott. Mindig egy igen titokzatos boltba vezetett be, ahol mindenféle üvegcsék és tekercsek voltak, megszámlálhatatlan mennyiségben - mint később megtudtam, a város egyetlen alkímia boltjába vezetett be engem. A fogadóssal igen jóban volt, azért is volt képes vele hosszú órákat beszélni, számomra érthetetlen dolgokról, amíg én az üvegeket vizsgálgattam.
Találkozásom az ordasokkal azonban nekem nem volt rossz élmény. Egyszer, amikor atyám egy titokzatos helyre vitt engem -pontosabban az erdő egyik részébe. Nem volt igazán az erdő, sokkal inkább egy erdő széli kis falu, vagy viskórengeteg, közepén egy hatalmas, kicsit lelakott templommal. Itt találkoztam legelőször az ordasokkal, avagy a nyugatiasabb megnevezéssel, "vérfarkasokkal". Csuhákban járkáltak, rendkívül kíváncsiak, intelligensek és okosak voltak és ami a legfurcsább: nem voltak ellenségesek, inkább közömbösek felénk. A kis kiruccanásunk célja nem volt tartós, csak egy rövid látogatás céljából jöttünk oda hozzájuk, hogy atyám megmutassa nekem az ordasok egy másik oldalát is. elmondása szerint az ordasok külön klánokba tömörülnek, mind a három klán külön célokért küzd. A klán nevét nem tudta lefordítani, ő egyszerűen csak "Hold klánnak" nevezte el őket, ami látszólag közelítette a valódi megnevezésükhöz. Az utat jól ismerte atyám, az alkímista boltossal érdemes volt jó barátságot kialakítania. Az utat én magam már régen elfelejtettem, meg túlságosan is éjszaka volt ahhoz, hogy lássak is valamit, szinte semmi nem maradt meg az odavezető útról.
Gyermek voltam még akkor, így kissé tartottam az ordasoktól, viszont hamar sikerült eloszlatnom azt a tévhitemet, hogy az összes a halálomat akarja. Sikerült is megérintenem egy ordast - megrázta a kezemet. Nem nagy dolog egy felnőttnek, de nekem akkor hatalmas élmény volt.

Szóval, telt múlt az idő, így cseperedtem fel én is, új és új tapasztalatokkal gazdagodva. Amikor elértem a húsz éves kort, apám szerint akkor már teljesen felcseperedtem, készen állhatok az életre. Célom azonban nem az volt, hogy kagánná avagy nagy kánná váljak, hanem hogy nyugatabbra telepedjek le, valahol a civilizáltabb részeken. Célomat nem értették sem a barátaim, sem pedig a szüleim, de senki sem emelt ellene szót és nem is próbáltak meg engem megállítani.
Jelenleg az erdőnek a szélén lakom, favágásból és állat tenyésztésből élek meg, azaz letelepedtem. Saját júrtámat a faházamban tárolom, saját fegyverzetem, páncélzatom és lovam van, egyszóval mindenem meg van ami az életemhez szükséges. Sokszor eljárok Tulunbátorba, hogy meglátogassam a szüleimet, akik azóta már az idősek táborát erősítik, azaz elkezdtek tanítani. Feleséget még nem választottam magamnak, először a körülöttem lévő világot szeretném fölfedezni.
Torontál 21mgdp5